A hálóruha „személyisége", önálló identitása a 17. század végére kezdett kialakulni, amikor a tehetős, felsőbb osztálybeli férfiak bokáig érő hímzett éjszakai ingeket viseltek, a nők pedig hosszú fehér ingruháikban pompáztak az ágyban.
A 18. század elején Franciaországban megszületett a negligée, az érzékien bő, áttetszően lenge hálóruha, csipkével, masnikkal, hímzésekkel és szalagokkal díszítve. A gazdagság éjszakai jelképe volt, talán éppen ez segítette hódító útjára, és hogy a modern hálóing elődjének tekintsük. A kényelmetlen, de protokolárisan tökéletes ruha ellentéte volt, a kényelmes, de a nagy megjelenésre nem alkalmas darab. A francia negligée kifejezés a szó szoros értelmében ugyan elhanyagoltat jelent, a háztartási- vagy hálóruhák esetében mégsem a slamposságot, hanem a mindennapok funkcionális viseletét jelentette a 18. században. Az otthoni, vagy hálószobai viselet, a nappali ruhák nehéz stílusát utánozta. A 19. századi úrinők neglizséje laza szabású otthoni ruha volt, amit reggelizéshez, délelőtti elfoglaltságokhoz, fésülködéshez, „átöltözés" előkészületeihez használták.
A neglizsé hihetetlen divatkarrierjének csúcsa a 19-20. század fordulóján a Belle Époque időszaka volt, amikor az európai arisztokrácia öltözékei és kifinomult életmódjának pompás kellékei inspirálták még az amerikai divatot is. Az iparmágnások és a nagypolgárok határtalan gazdagsága, a minden korábbinál látványosabb, mondén életmódjuk titokzatos otthoni ruhája lett a neglizsé. Viselőjének már-már királynői pompát adott a ropogósra keményített uszályos pamutruha is, de a szinte mértéktelen mennyiségű, leheletfinom organdiból készített „robe d'intérieur", dekoratív díszítővarrásokkal, bonyolult csipkebetétekkel, selyemszalagokkal és fodrokkal tovább fokozta a mesés hatást. A 20. században a neglizsé az érzékiség eszköze lett. A sejtelmesen lenge hálóruha - ravasz vonalakban díszítve - inkább csábításra, mint alvásra való. A neglizsé szó szinte pejoratívan, a mások előtti megjelenésre alkalmatlan, hiányos öltözetet jelentette.
A 20. század elején a hálóing olyannyira divatossá vált, hogy átvette a nappali ruhák szabásvonalait. A harmincas években, Párizsban pedig szinte betört az alkalmi öltözékek közé, amikor Madeleine Vionnet a fűzők elutasításával forradalmasította a selymek szabad áramlását. A hollywoodi sztárok ruhatárának kényelemes érzékiséget adtak a testet ravaszul takarva megmutató, sejtelmesen omló selyemhálóingek, amelyeknek finom erotikáját tovább fokozták a tollak, szőrmék, gyöngyrojtok, csipkeberakások és a hozzájuk komponált hálóköntösök.
A hálóingek gyönyörű fejlődéstörténete nemcsak a divat és a kézműipar evolúciója, de egyben a mindenkori higiénés - és viselkedéskultúra szimbolikája is.
A 2000-es évekre nagyra nőtt az antik hálóingek rajongótábora. Gyűjtők és divatrajongók versengenek az aukciókon egy-egy kivételes darabért. Korunk stílusteremtői a „nagymamák hálóingeit" - kortárs divatelemekkel keverve, pikánsan extravagáns, alkalmi-, vagy kifinomult hétköznapi öltözékként - mint a megvalósult álmot viselik.
Az 1800-as évek végén a nagyvárosokban és nyaraló helyeken a hagyományos hálóinget felváltotta az Indiából inspirálódott pizsama. A laza elegancia, a kényelmes, egzotikus stílusú női pizsama rövid idő alatt az új életmód jelképévé vált.